Hungary > Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

XXIX-F-118

November 7. Hőerőmű Vállalat

1950-1977

Scope and content

Várpalotán 1876-ban indult meg a szénbányászat, amely 1910-ben már 144 embernek adott kenyeret. 1903-ban megindult a bányászat fejlesztése: tégla- és cserépgyár, mészégető, brikettgyár és áramfejlesztő épült melléküzemként. A bánya 1929-ben átveszi a Fűzfői Erőművet , megépíti az ahidrálómű első egységeit, megteremtve 1932-ben a közeli Pétfürdőn a Péti Nitrogénművek műtrágyagyártásának alapanyagát. Még 1931-ben megépül a Várpalota?Pét?Fűzfő közötti 30 kV-os távvezeték is. A második világháború pusztításai Várpalotát sem kímélték. Tönkrementek a bányaüzemek, valamint a pétfürdői műtrágyagyár, s az olajfinomító is. A háború utáni újjáépítés elsőként ezeknek az ipari létesítményeknek rendbetételére és a termelés beindítására koncentrálódott. Az első ötéves terv előírta, hogy az alacsony kalóriatartalmú palotai szenet új erőmű építésével villanyáram termelésére kell felhasználni, az áram hasznosítására pedig alumíniumkohót kell létesíteni. Az új üzemek helyét Inota határában jelölték ki. A köves kukoricaföldön már 1950. márciusában el is kezdődtek a szükséges munkálatok. Az építésnél az akkori hatalom igen sok kényszermunkást is alkalmazott, közöttük dolgozott egy ideig Hamvas Béla, magyar író és filozófus. A munka iramát jelzi, hogy alig másfél évvel az első munkások megérkezése után, 1951. november 7-én már fel is avatták a hőerőművet, 1952. augusztus 18-án pedig az alumíniumkohóban is megtarthatták az első csapolást. Az iparosítás üteme a további években sem mérséklődött. Olyan kísérleti intézmények épültek, mint a Nagynyomású Kísérleti Intézet és a Magyar Ásványolaj Kutató Intézet. A növekvő magyar mezőgazdaság műtrágyaigényének kielégítése végett bővült a nitrogénmű is. A magyar szénbányászat igényeihez is igazodva Várpalotára helyezték az Országos Földtani Kutató és Fúró Vállalat központját. A Népgazdasági Tanács határozott arról, hogy csehszlovák eljárás és berendezések igénybevételével hét gőzkazánból és hat turbógenerátorból álló 120 MW-os villamos erőművet építenek a várpalotai szénvagyonra alapozva. 1949. őszén Prágában megszületett az az államközi megállapodás, miszerint az építkezést csehszlovák tervek alapján magyar vállalatok végzik; a külső és szabadtéri berendezést a magyar fél, a belső téri villamos berendezést a cseh fél szállítja és szereli. A Bánya- és Energiaügyi Minisztérium a beruházás befejezési határidejét 1954. november 1-ben jelölte meg. Az erőmű alapító levele 1950. november 29-én kelt, Inotai Erőmű Vállalat névre. A tervezési, műszaki koordinációs feladatokat az Erőmű- és Hálózattervező Vállalat (Erőterv) látta el. A beruházást az Erőmű Beruházó Vállalat (ERBE) vezette. Az erőmű vezető tervezőmérnöke Mátrai Gyula volt, a belső kivitelezési munkákat Mokk Károly irányította. Mint fővállalkozó, a Magyar Gyárépítő Vállalat kezdte meg az építkezést, majd a 31-es Állami Építőipari Tröszt vette át és fejezte be. A hőerőmű szerelési és gépészeti munkáiban a csehszlovák vállalatokon kívül részt vett az Április 4. Gépgyár, a Villamos Állomásszerelő Vállalat, a Villamosipari Szerelő Vállalat és az ÉM Gyárkéményépítő és Kazánfalazó Vállalat. Az építkezés fontosságára való tekintettel kormánybiztost neveztek ki a munkálatok zavartalansága és hatékonysága érdekében. Az 1-es kazán tartókeretének felállítására 1951. január 5-én került sor, míg a kazán nyomáspróbájára még ez év júliusában. Az egyes turbógenerátor-gépcsoport szerelése 1951. május 16-án kezdődött el, próbaindítása pedig 1951. november 7-én. Ekkor kapta a hőerőmű a November 7. Hőerőmű nevet. Még 1951. december 6-án rákapcsolták az országos távvezeték-hálózatra. Az utolsó, 6-os gépegység 1954. szeptember 9-én indult be. Az üzemeltetés nem volt zökkenőmentes. Sorozatosak voltak a kazán és turbina meghibásodások. A csehszlovák fél kötelezte magát a hibák kijavítására. Prágában 1953. januárjában aláírták az úgynevezett rekonstrukciós jegyzőkönyvet, amely magában foglalta a feltárt hiányosságokat, meghatározta a változtatások módozatait, a végrehajtási határidőket és az ezért felelős csehszlovák gyártóműveket. A hiányosságok nagy részét 1956. őszéig sikerült megszüntetni. Az erőmű építési, termelési gondjaihoz a műszaki hiányosságok mellett az is hozzájárult, hogy a várpalotai bányák kiépítése és felfutása alatta maradt a tervezettnek. Az Inotai Erőmű és az S. II. bánya között 1954-ben üzembe helyezett kötélpálya szállítási kapacitása nem fedezte az igényeket. Ennek következtében a bányaüzem más üzemeiből kellett vasúti szállítás útján biztosítani a termeléshez szükséges szenet. A Középerőművek Nemzeti Vállalat felszámolásával 1957. március 31-én a November 7. Hőerőműbe olvadt annak várpalotai telephelye. Ez még a szénbányák egyik melléküzemeként létesült 1903-ban. Villamos energiát 1967. december 31-ig termelt, utána már csak gőzt szolgáltatott a helyi üzemeknek, továbbá innét fűtötték a város központi fűtésbe kapcsolt lakásait. Ez a feladatköre 1982-ben szűnt meg, amikor véglegesen leállt az energiatermelés ebben az úgynevezett várpalotai kiserőműben. Az 1970-es évek villamosenergia-igényeinek vizsgálatával egyértelművé vált, hogy jelentős csúcsidejű villamos teljesítőképesség hiánnyal kell számolni. Ezért a szakemberek szerint elkerülhetetlenné vált egy gázturbinás csúcserőmű megépítése, amelynek létesítése Inotán, a November 7. Hőerőmű telephelyén adódott a leggazdaságosabbnak. A Gazdasági Bizottság 1970 második felében engedélyezte a 2 darab 100 MW névleges teljesítményű gázturbina megvételét a Szovjetunióból. A kivitelezési munkákkal az ERBE az Energomasexport Külkereskedelmi Vállalatot (Szovjetunió) bízta meg. A beruházás engedélyokmányát a nehézipari miniszter 1971. májusában adta ki. Az I. számú gázturbina szerelése fokozott ütemben valósult meg, s az 1973?1974 telén jelentkező komoly energiagondokat enyhíteni tudta. A II. számú gépegység szerelése 1974. októberében kezdődött meg, és 1975. február végén az országos energiahálózatra kapcsolták. A szerelésben több hazai és külföldi vállalat is részt vett: a 22. Számú Állami Építőipari Vállalat, az Energomasexport Külkereskedelmi Vállalat (Szovjetunió), a Leningrádi Fémművek (Szovjetunió), a SES Tlmace (Csehszlovákia), a Magyar Hajó- és Darugyár, a Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalat, a Ganz Villamossági Művek, a Láng Gépgyár, az Országos Villamostávvezeték-építő Vállalat, Vegyiműveket Építő és Szerelő Vállalat, stb. A várpalotai szenek hamuja lúgos, az idegen szeneké savas kémhatásúak voltak. Ez is hozzájárult az erőmű gépeinek gyors elhasználódásához. Időközben több új erőmű is épült az országban (az olcsó szovjet olajra alapozva), ezért a széntüzelésű November 7. Hőerőművet is csúcserőművé állították át. Így jelentősen megnőtt az indítások és leállítások száma. A kazánok felújítása elkerülhetetlenné vált. Az I. rekonstrukció keretében a 3?7-es kazánok felújítására került sor 1975 és 1986 között. A kazánok által termelt gőzenergiát az alumíniumkohó hasznosította, a hőenergia pedig gondoskodott a város fűtéséről és melegvíz-ellátásáról. Kettő darab NA 300-as 2×32 MW hőteljesítményű, öt kilométer hosszú távvezeték és egy darab NA 150-es kondenzvezeték épült meg. A II. rekonstrukció keretében a kazánfelújításokkal párhuzamosan 1990-ig pernyeleválasztó elektrofilterek is beépültek. A felújítások ellenére a 90-es években mind gazdaságtalanabbá vált mind az elektromos energia termelése, mind a távfűtés. 1998 végén Várpalota önkormányzata üzembe helyezte új, önálló gázüzemű fűtőművét, s a többi kis fogyasztó is levált a gőztávvezetékről, a hőerőmű kénytelen volt azt üzemen kívülre helyezni. 1991. november 1-én vonták össze az Ajkai Hőerőmű Vállalatot és az inotai November 7. Hőerőmű Vállalatot, teljes jogutódként jelölve meg a Bakonyvidéki Hőerőmű Vállalatot, s amely 1992 január 1-én Bakonyi Erőmű Részvénytársasággá alakult át. A privatizáció folyamán, miközben néhány erőmű külföldi érdekeltségűvé vált, a Bakonyi Erőmű 1998. március 2-án kizárólagosan magyar tulajdonba került (Euroinvest, Transelektro). A fejlesztéseket immáron a fokozatos bontások váltották fel. Az 1-es és 2-es számú kazánokat anyagfáradási okokból bontották le, a generátorparkból egyet a Tatabányai Hőerőműbe szállítottak, egy másikat pedig a Tiszai Hőerőműbe. 1994?1995-ben lebontották a 6-os és 7-es kazánt, valamint az V-ös és a VI-os számú turbinákat a tervezett 150 MW névleges teljesítményű cirkulációs fluidágyas széntüzelésű blokknak. Ez azonban a változó hazai energiagazdálkodási politika miatt nem valósult meg. 1999 őszén a Magyar Villamos Művek Rt. lemondta a tervezett hosszú távú áramvásárlási szerződést. Az addig végrehajtott bontások miatt az inotai erőmű teljesítőképessége az eredetinek a tizedére csökkent. Így elkerülhetetlenné vált a bezárás. A Bakonyi Erőmű Rt. igazgatósága számára egyértelművé vált, hogy az Inotától az MVM Rt. által 2002-ben még átvehető mindössze 35 GWh mennyiségű áramtermelés csak nagy veszteséggel biztosítható. Így az igazgatóság 447/2001/IX. 26-i határozata elrendelte az inotai hőerőmű leállítását 2002. január elsejei határidővel.

Extent

5,76 ifm